Nicolas Winding Refn tipikusan olyan direktor, aki, ha tehette, a saját feje után ment. Öntörvényűségét azonban most kimaxolta: a tízéves hiátus után nem visszatért, hanem minden bizonnyal lezárta az életművet.
Csákvári Géza
Nem lehet nem számba veti N.W.R. eddigi egész estés műveit. A neve jól cseng a mai napig azoknak, akik szeretik a korai dán drámáit szereti, például az Elátkozott várost (Zlatko Buric és Mads Mikkelsen elképesztő alakításával), amelyeknek csak azért készített folytatásokat, mert a 2003-as Fear X-szel effektíve mindenét elvesztette. Aztán jött a képregényszerű Bronson és utána rögtön a nézők erőszakviseleti szintjét próbáló Valhalla – A vikingek felemelkedése. Kész csoda, hogy odaadták neki a Drive – Gázt! rendező székét Hollywoodban – ez az egyetlen filmje, amelyben nem vett részt íróként –, de ahogy Refn mondta, ez jó kompromisszum volt, mert sztori az nincs, így el tudta magát foglalni a vizualitással és az atmoszférateremtéssel.
Mondhatjuk, hogy itt tört el valami, mert innentől kezdve egyre kevésbé akart a dán alkotó történetet mesélni, és a filmet egyre inkább audiovizuális élménynek szánta. Mondjon neki bárki bármit, ő épp meglépte azt a sztárrendezői szintet, hogy van egy akkora rajongói réteg, akik az utolsó villanásokig kielemzik a műveit. A képi világ egyre sötétebb, a forgatókönyvek zavarba ejtőek, a Cannes-ban addig imádott rendezőt pedig kifütyülték a Csak Isten bocsáthat meg – Ryan Gosling ide vagy oda – és a Neon démon miatt is.
Ha humorizálnék, biztosan elkezdeném fejtegetni, hogy előbbiben mennyire érezhető már a neonhatás, amely most, a Neonpokolban csúcsosodik ki. A cselekményről nincs mit mondani, mert afféle experimentális drámaiatlan dráma, azaz elvileg egy koherens sztorinak kellene kibontakoznia, amelyben a karaktereknek vannak céljaik, ám azokat nem tudják elérni, mert nincsnek meg hozzá az eszközeik. Na de kik vannak a színen? Egy ködben úszó futurisztikus város felhők fölé magasodó tornyában él Elle, a színésznő (Sophie Thatcher), akiről azt hihetnénk, hogy ő lesz a protagonista, aki közelebb akar kerülni az apjához – de nem. Találkozik egy másik színésznővel, feltűnik a gonosz mostoha, majd a katona, aki a lányát keresi. Közben a házban van egy filmforgatás! Meg persze egy lányokra vadászó túlvilági gyilkos a misztikum kedvéért.
Abszolút káosz, mivel a karakterek tulajdonképpen párhuzamosan léteznek Refn világában, ahol villog a neon, és minden nagyon sejtelmes és baljós, mint egy átvodkázott éjszaka utáni lázálomban, amikor inkább felébredünk, mert a valóság vonzóbb. Lehet dicsérni a beállításokat – a mise an scene-t –, de hát az egy Vasarely-kiállításon is megvan, és ott legalább nem mozog a kép.
