Mozi, 2026.11.19., 109 perc (Primetime) Mára elárasztották az internetet az önbíráskodás új lovagjai, az online pedofilvadászok. Az előfutáruk azonban még nem a közösségi médiában, hanem a televízióban bontogatta szárnyait. Húsz évvel a ténykedése után film készült róla.
Chris Hansen igazi tévés fenegyerek volt a kétezres évek elején. Merész projektjével, a To Catch a Predatorral (Elfogni egy ragadozót) elérte, hogy országosan, főműsoridőben adásba kerüljön, pedig a show számos televíziós erkölcsi normát megszegett, vagy ha engedékenyebb akarok lenni, akkor azt mondom, feszegette a határokat. Hansen a műsorát arra építette fel, hogy beépített, magukat kiskorúnak kiadó embereivel beszivárgott a különböző online fórumokra, ahol felvették a kapcsolatot gyerekekre vadászó felnőttekkel, akiket aztán lépre csaltak, hogy aztán az érkezésükkor egy komplett tévéstáb várja őket a házban, garantálva a nyilvános, megszégyenítő leleplezést.

Szenzációhajhászás vagy közszolgálat? Chris Hansen ténykedése kapcsán gyakran előkerült a fenti kérdés, és tény, a média hajlamos arra, hogy a jó ügyre hivatkozva könnyedén lépjen át határokat, ahogy azt nemrég hazánkban a menopauza-botrány során is láthattuk. A korábban inkább a dokumentumfilmjeiről ismert – és a Mindent láthattok kassza- és szakmai sikerével épp mennybe menő – Lance Oppenheim rendező mozija le sem tagadhatná, hogy olyan filmek szellemi örököse, mint a Sidney Lumet-féle Hálózat vagy Dan Gilroy Éjjeli féregje, amelyek szintén azt a témát boncolgatták, hogy milyen messzire képes a média elmenni a figyelmünkért, és hogyan próbálja relativizálni az erkölcsi határátlépéseket a nézői előtt. Hansen azért olyan messzire nem megy, mint az Éjjeli féreg Lou Bloomja, de Oppenheim mozija kétséget sem hagy afelől, hogy nem valamiféle társadalmi tisztogatás, netán a jó ügy képviselete vonzza, hanem pusztán az, hogy jól szerepeljen a nézettség utáni állandó hajszában.

A gond csak az, hogy hiába Robert Pattinson élménybe menően genyó alakítása a főszerepben, és hiába a film figyelemre méltó, túlszaturált, neonfényes, beteges színvilága, VHS-re hajazó képei és sokszor klausztrofób érzést okozó, rendkívül kreatív operatőri munkája, a Primetime – Vadászidő nem kapott elég nagy, drámai tétet a főhősei sorsát illetően, sem semmilyen tematikai újdonságot, amit a már említett Hálózat vagy Éjjeli féreg ne mondott volna már el ennél hatásosabban. A Primetime – Vadászidő az a fajta moziélmény, ami sokáig elvarázsol, mert részleteiben minden működik benne, a végén mégis inkább hiányérzetet hagy maga után. Ennyi volt az egész? Igen, ennyi. Persze itt az ennyi egy élvezetes, különleges filmnyelvet használó, érdekes történettel bíró filmet takar, de a drámai csúcspontok hiánya és a sztori „tétnélkülisége” végül azt éri el, hogy Oppenheim munkáját inkább kihagyott ziccernek érezzük.

Értékeld te is a filmet a saját VOX-O-METER-eden!








