Mozi, 2026.10.08. (Rolling Loud) Erre a fesztiválra leárazott bérlettel sem érdemes beugrani.
Mit érdemel az a bűnös, aki ilyen pusztító alcímmel lát el egy vígjátékot? Biztos nem akkora büntit, mint Jeremy Garelick író-rendező, aki saját fesztiválos élményéből hozta össze a Rolling Loudot, ő ugyanis az év apjaként valóban becsempészte a rendezvényre kiskorú gyerekét, hogy aztán flottul el is hagyja őt. A Rolling Loud alapszituációja is ez, amiből kikerekedhetne egy „furcsa emberek őrült helyzetekbe keverednek”-mozi, amelynek tökéletes háttere lehetne egy fesztivál. Garelick azonban mintha életében nem látott volna egyet sem, vagy csak aftermovie-kban, hogy aztán összegyúrjon ebből valami olyasmit, amitől szégyenében elporladnak a karszalagok.
A problémák ott kezdődnek, hogy a Rolling Loud a saját repoharába minden friss poénra legalább tíz romlottat csapol. Owen Wilson mintha maga sem tudná, mit keres itt, de legalább Matt Rife igyekszik menteni a helyzetet, csodákra azonban ő sem képes. Hiszen hogyan is lehetne menteni egy fesztiválfilmet, ahol kiderül, hogy egy ekkora rendezvényen összesen 3-4 biztonsági őr dolgozik, a VIP-be simán be lehet szökni, komoly színpadtechnikai elemeket lehet ellopni, és ahol a főfellépő akkor is helikopterrel és páncélozott autókkal érkezik a színpadra, amikor előtte a fesztivál területén belül pihent. Ez a feszt tényleg kivan, és többnyire kínos, de párszor azért képes mosolyt csalni az arcokra, egyszer-egyszer pedig kellemesen beszól a trapszcénának is. A Travis Scott-rajongóknak még így is ajánlott.
