A Tony nem Anthony Bourdain, a séflegenda sikeres éveit mutatja, hanem az odáig vezető utat, pontosabban a 19 éves fiú hátralévő életét meghatározó ’75-ös nyarat. Ennek az útnak pedig a legszerethetőbb és legemlékezetesebb eleme egyértelműen a mentor szerepbe bújó Antonio Banderas, valamint az éjszakai sügérek.
Németh Míra
Az arrogáns, semmirekellő, hazug, labilis, semmilyen szempontból nem kedvelhető Tony (Dominic Sessa) teng-leng a világban, amiben úton-útfélen írónak hazudja magát (bár később ez valósággá válik – a könyv is Anthony Bourdain A konyhafőnök vallomásai című könyvéből készült). Egy este meglátja gimis szerelmét, Nancyt (Emilia Jones), akiről kideríti, hogy a nyarat Princetownban tölti, ezért se szó, se beszéd, az éj leple alatt lelép a szüleitől az apjától lopott pénzzel a zsebében, hogy elcsábítsa a lányt. Aztán a terv részben módosul, és egy kocsmai bunyót követően egy konyhán köt ki, a titokban híres séf (Antonio Banderas) helyi gyorséttermében. Itt ismerkedik meg Sallel (Leo Woodall) is, akivel gyorsan egymásra találnak, miként egyiküknek sincs sok ambíciója az életben, és nem vetik meg az alkoholt. Ami aztán még fontosabbá válik, hogy Tony itt ismerkedik meg első ízben a konyhai munkával, először a mosogatással, aztán véletlenek sora folytán az osztrigákkal, sügérekkel, homárral és az egyre bonyolultabb elkészítési technikákkal.
A Banderas által megformált titokzatos séf a kezdeti ellenszenv után tanítgatni kezdi a fiút. A film csúcspontját és legszebb jeleneteit kettejük szépen alakuló szimbiózisa adja: egymás hatására mindkettejükben lángra kap a szenvedély a főzés iránt – a kissé kiábrándult mesterszakácsban (akinek a nevét a film utolsó percéig nem tudjuk meg) újra, Tonyban pedig először.
A Tony – Egy séf születése bővelkedik hangulatos, szép és olykor humoros jelenetekben is, de nehéz félretenni abbéli rossz érzésünket, hogy a főszereplője egy olyan karakter, akit nehéz szeretni, és akinek nem is tudunk szívből szurkolni. Örök kérdés, hogy mindenáron kell-e egy jó filmhez a szerethető, de legalábbis a történet közben fejlődő személyiségű karakter. Mindenesetre a Tonyban ez nem megy végbe. Várnánk a jellemfejlődést (mi több, egyre jobban ki vagyunk éhezve rá), de nem jön. Ez képezheti ugyan vita tárgyát, a film végén van ugyanis egy jelenet, amelyben Tony válaszút előtt áll, és végül jól dönt. Ez szimbolizálhat némi javulást a jellemében, de sokkal inkább érződik úgy, hogy nem jellemfejlődés vagy a lelkiismeretre hallgatás vezérli, hanem a gyávaság.
A Tony legfőbb ereje két színésze fantasztikus játékában, Antonio Banderaséban és a még mindig mindössze 23 éves Dominic Sessáéban (Téli szünet, Szemfényvesztők 3, Ünnepanyu), illetve a hangulatos, magával ragadó tengerparti, majd a film előrehaladtával egyre elegánsabb és szívmelengetőbb konyhai jeleneteiben rejlik.
