2026.09.10. (Practical Magic 2) Egy máig jól működő, ’90-es évek végi fantasy átkozottul elrontott folytatása.
Vajda Judit
1998-ban az Átkozott boszorkák Griffin Dunne rendezésében egyszerre volt sötét hangulatú és felemelő mese a szerelem átkozott vagy épp varázslatos mivoltáról, a testvéri és a női összefogás erejéről, illetve egy öröklődő családi átokról. Ehhez képest a film friss legacy sequelje mindehhez semmi újat nem ad hozzá, ugyanazokat a motívumokat görgeti tovább, csak az öröklődő átokról szóló részt csomagolja be a manapság divatos témának számító transzgenerációs traumák jelenségének konyhapszichológiai köntösébe. De ami Dunne-nál sötét volt, itt ostoba, ami ott hangulatos, itt felszínes, ami ott katartikus, itt béna (lásd a boszorkány főhősök filmvégi tetőről ugrásait) – hiába rendezte a folytatást egy Dunne-nál sokkal nagyobb név, a jó ideje már Hollywoodban tevékenykedő és Oscar-díjas dán Susanne Bier (Hogy szeretsz?, Esküvő után, Egy jobb világ).
Bár önmagában az is elég nagy probléma, hogy az új film alkotói nem gondoltak semmi újat a folytatásról, még azzal is keserítik a nézők életét, hogy azt a kevés mondanivalót is hihetetlenül laposan, rossz ritmusban adják elő, mintha csak az lett volna a cél, hogy az Átkozott boszorkák 2 minél érdektelenebb legyen. Akire érdemes a filmből odafigyelni, az az ezúttal a történések középpontjában álló, felnőtt Kylie-t megformáló Joey King, de vannak értékelhető villanásaik a legidősebb boszikat alakító színésznőknek is (főleg Dianne Wiestnek). De ezt leszámítva a produkcióban az biztosítja a legnagyobb izgalomfaktort, hogy vajon kinek adnánk a legrosszabbul sikerült plasztikai műtét címét a két főszereplő, Nicole Kidman és Sandra Bullock, illetve a másik boszorkány nagynénit játszó Stockard Channing közül.
