2026.08.07, Netflix (The Last House) Egy otthonában misztikus csapdába esett családnak össze kell fognia, hogy túlélhesse az egyre fogyatkozó forrásokat és az őket foglyul ejtő sötét erőt.
KRITIKA
Polip ropilén.
Hauschel Tamás
Nem pont Louis Leterrier-től vár az ember egy paranoiahorrort, aki anno A szállító, a Szemfényvesztők, valamint a Halálos iramban 10 rendezőjeként csapongott a karrierjében. Az utolsó ház akár pont ettől is lehetett volna jó. Leterrier kipróbálhatta volna magát egy klausztrofób, feszült, ijesztő, érdekes moziban, aminek Az utolsó ház hirdette is magát, helyette azonban leszállított egy családi drámát, amely nyomokban az előbb említett jelzőket is felvillantja egy-egy másodpercre. Ez a film sokkal inkább egy dráma, ami egy valóban érdekes helyzetből indul, a házak ajtajai ugyanis bezáródnak, mindenki beszorul a falak közé, és így kell túlélniük valamit, ami láthatóan nagy esőzéssel érkezik.
A film lehetne a Mentőexpedíció földhöz ragadtabb kis testvére is, egyfajta „hogyan éljünk túl a saját házunkban” gyorstalpaló, közben azonban fogalma sincs, hogyan teremtsen feszültséget, nem nagyon kíván ijesztgetni sem, legalábbis egészen a történet végéig nem, addigra viszont már jó eséllyel a néző is behorkol a kanapéján. Hiába szerződtetett olyan remek színészeket, mint Wagner Moura, ha láthatóan nem tud mit kezdeni a szürke karakterével; egyedül Greta Lee az, aki szerencsésebb volt, és képes igazán jó színészi játékot mutatni. Az utolsó ház talán akkor működik, ha az ember tudja, hogy horror helyett egy nem túl ügyesen megírt családi drámát kap, de az biztos, hogy bármennyire is unja az ember, utána megnézi, nyitható-e otthon az ajtó.
