Mozi, 2026.10.08. (Moscas) A Kacsaszezon című mexikói kultfilm rendezője újabb fekete-fehér filmmel tért vissza, hogy a szívünkbe találjon.
A Kacsaszezon 2004-es film, és persze Fernando Eimbcke rendező nem ült bő 20 éven keresztül a babérjain: folyamatosan alkotott, csakhogy Mexikóból a magyar mozikba csak nagyon kevés film jut el, így gyakorlatilag egy majdnem komplett életműről maradtunk le. Az idei Berlinalén bemutatkozó Legyeket látva azonban könnyen lehet olyan érzésünk, mintha Eimbcke ugyanott venné fel a fonalat, ahol a Kacsaszezonnál abbahagyta.
Új munkája szintén egy apró, emberi történet egy mexikói nagyvárosból, és a humanista nézőpont is stimmel. A rendezőnek rendkívüli szeme van az élet apró, hétköznapi dolgaira, és ezekből a varázslatos pillanatokból tud történetet építeni, drámát kibontani és humort fakasztani.
A Legyek főhőse egy édesapa, akinek a felesége kórházba kerül a városban, ő pedig a kisfiával menne őt látogatni. Csakhogy a kórház messze van az otthonuktól, ingázni pedig túl drága lenne, ezért az apa egy szobát vesz ki a kórházzal szembeni házban egy életunt, mogorva öregasszonytól. Mivel két személyre nincs pénze, így a kisfiát esténként becsempészi a szobába, azonban a lebukás elkerülhetetlen. Ezer olyan filmet láttunk már, amikor egy mogorva, szigorú emberről egy találkozás hatására kiderül, hogy arany szíve van, csakhogy a Legyekben ez nem klisének, hanem valódi karakterfejlődésnek érződik. És közben azért néhány legyet is sikerül agyoncsapni.
