Mozi, 2026.11.05. (Sense and Sensibility) A klasszikus történetben értelem és érzelem kéz a kézben jár, 2026-ban viszont mintha lazulna ez a szorítás.
Jane Austen 1811-es első regénye bármennyire is a mozgókép- és irodalomkultúra egyik elévülhetetlen alapja, mozivászonra eddig mindössze a harmadik adaptációja került, a televíziós feldolgozások száma viszont ennél is nagyobb. A 2000-es indiai változatra most nem térnék ki, de az 1995-ös, Ang Lee rendezte, Emma Thompson által írt (és részben eljátszott) Értelem és érzelem egyből fel is állította az Austen-adaptációk, valamint a kosztümös filmek egyik csúcsát, Oscar-díjat hozva az író-színésznőnek. Bárki is vetemedik a Dashwood lányok történetének vászonra vitelére, elkerülhetetlenné válik az összehasonlítás Thompsonék művével, már csak a neves színészgárda (Kate Winslet, Hugh Grant, Alan Rickman) miatt is.
A 2026-os verzió abból a szempontból mindenképpen érdekes, hogy mit árul el a saját koráról. Míg a 30 évvel ezelőtti a kosztümös filmek egyik csúcskorszakában készült, annak minden idealizáltságával, Austen és Thompson találó humorával, addig a 2026-os verzió fakó színei és természetközeli képei alapján irodalmilag behozza Charlotte Brontë vadregényességét, vagy a modern filmesek közül Chloé Zhao természetközeliségét.
Georgia Oakley (Blue Jean) rendezésében ez a koncepció viszont kevésbé hat organikusnak, sokkal inkább kimódoltnak. Austen finom iróniája elveszik ennek egyhangúságában, a szkript az érdemi többletjelentés helyett igyekszik presztízsdrámát csinálni belőle. Ez a rideg tónus pedig a színészi játékon is nyomot hagy. Daisy Edgar-Jones és Esmé Creed-Miles tisztességgel küzdenek a visszafogott forgatókönyv korlátaival, és amikor a dráma megkívánja, működik is közöttük a testvéri kémia. Azonban a rendezés – ha nem is ássa alá a Dashwood lányok belső konfliktusát, de – pont a karakterek közötti éles kontrasztokat mossa el, a melankóliának való teljes alárendeltség miatt pedig a temperamentumbeli különbségek végül elhalványulnak, mint erjedésnek induló körte a gyümölcstálon. Férfi fronton még látványosabb a kontraszt a múlttal: George MacKay becsülettel igyekszik fenntartani Austen szellemiségét, viszont Edward Ferrars karakteréből teljesen hiányzik a Hugh Grant-féle természetesen esetlen báj. Herbert Nordrum Brandon ezredese sajnos ennél is rosszabbul járt, és képtelen kilépni legendás elődje monumentális árnyékából, így a romantikus szál dinamikája is kissé döcögőssé válik.
Mindezzel együtt sem lehet azonban rossznak vagy feleslegesnek nevezni az új filmet, hiszen a kosztümös drámák jól ismert, idealizált paneljei helyett egy merőben új, realistább, kézzelfoghatóbb perspektívából közelít a klasszikus alapanyaghoz. Lee verziójával ellentétben itt korunkhoz mérten hangsúlyosabb a női önrendelkezés motívuma, erősebben tematizálja a lányok szabadságát korlátozó körülményeket, amivel együtt nem feminista szempontból lesz modernebb, hanem csupán explicitebben fejezi ki azt, ami már Austen művében is jelen volt, ezáltal máris jobban rezonálhat a mai közönséggel. Ami egy 200 éves történet esetében nem utolsó szempont.
