Mozi, 2026.10.15. Filmből három, rendezőből ezúttal is kettő, de kívánságból sokkal több.
Vajda Judit
A Kölcsönlakás (2019) romkomja, majd az El a kezekkel a papámtól! (2021) gyerekfilmje után Dobó Kata harmadik nagyjátékfilmjében mintha az első kettő legfőbb jellemzőit egyesítette volna: a szerelmi szálat az előbbiből és a mágikus világot az utóbbiból. Dobó mellett ezúttal is volt társrendező, Gulyás Buda után a Veszélyes lehet a fagyit jegyző Szilágyi Fanni, akitől szintén nem áll távol a mágikus realizmus. Nem tudni, hogy az ő hatására-e, de az első Dobó-film (nagyjából) egyhelyszínes bohózatadaptációja és a szintén biztonsági játékot jelentő mesefilm után az alkotónak most először sikerült saját univerzumot teremtenie.
A Még egy kívánság főhőse Takács Juli (Hermányi Mariann), egy menő kis tehetséggondozó ügynökség nem annyira menő zenei menedzsere, akinek nagyon is kapóra jön, amikor egy esős nap végén talál egy fura füzetet a földön. A fényesen vibráló tárgy ugyanis egy kívánságfüzet, amely nem annyira hagyományos módon, ám végeredményben mégiscsak teljesíti a már a húszas évei végén kiégéssel küzdő lány vágyait. A füzethez mellékelt szigorú használati utasítások szerint Julinak a „ne legyen…” mondatot kell befejeznie a soron következő füzetlapon, majd kitépni és elégetni a papírt, és így másnapra megszűnik az, amit leírt. Ha mégsem jött be a dolog, új lapot lehet kezdeni, új kívánsággal, amely azonban felülírja az előzőt – tehát mindig csak az utolsó óhaj marad érvényben.
Hősünk természetesen a mágikus füzettől várja sorsa jobbra fordulását, és alaposan kihasználja a varázslatos tárgy előnyeit, ami Kovács M. András forgatókönyvírónak rengeteg kreatív ötletre adott lehetőséget azzal kapcsolatban, hogy Juli ténykedésének köszönhetően éppen mi tűnik el a világból. A lányt teljesen elkapja a gépszíj, és legnagyobb ellenlábasától kezdve a rossz frizurán át a halálig mindent megszüntet, ami épp eszébe jut – vagy ami épp aktuális bosszúságot okoz a számára. Csak az a gond, hogy az egy-egy kívánságot megjelenítő szekvenciák inkább csak önálló gegként működnek (és azoknak sem túl átgondoltak, mivel az alkotók a logika helyett inkább a jópofaságra mentek rá), egészében pedig egy olyan karaktert rajzolnak fel, aki egészen ostoba döntéseket hoz, és egészen ostoba dolgoktól várja a problémái megoldását – ami ellentmond annak a képnek, amit amúgy a néző erről az egészében véve szerethető figuráról kialakított magának. Mindezen az elnagyolt szerelmi szál és a finálénak a korábbiakhoz hasonló következetlensége sem segít.
