Mozi, 2026.10.21. (Histoires parallèles) Asghar Farhadi minden valószínűség szerint nem olvasta Nádas Péter regénytrilógiáját, mert akkor minden jobban megértette volna a Párhuzamos történetek lényegét és súlyát.
Nem mintha a kétszeres Oscar-díjas (Nader és Simin – Egy elválás története, Az ügyfél) iráni rendező francia filmje nem mozgatna sok karaktert vagy cselekményszálat, de a sztorik kifuttatása kiábrándítóan egyszerű. Teszem hozzá, európai szemmel. De miről is van szó?
A vonzóan morcos Sylvie, akit Isabelle Huppert alakít (kiválóan, ő a film motorja), áll a narratív labirintus középpontjában. Sylvie, aki egykor elismert regényíró volt, ma már egy zsúfolt párizsi lakásban él egyedül, és egy ősrégi írógépen pötyög könyvhegyek, hamutartók és egerek között, miközben az irodalmi befolyása egyre csökken. Inspirációra és jelentőségre éhezve távcsövét az utca túloldalán álló társasházra irányítja, ahol három lakó – Nicolas, Theo és Nita, akiket Vincent Cassel, Pierre Niney és Virginie Efira alakít – életét figyeli. Aztán ott van még Adam (a szupertehetséges Adam Bessa), aki segítőként kerül Sylvie-hez, és akinek egy idő után ellopja az írói státuszát, hogy elkezdje összekuszálni a dramaturgia viszonyrendszereit. Kérdezheti akkor mindenki, mi itt a baj, ha remek színészek vannak a vásznon, és végül is, amit előadnak, szórakoztató. De ennyi és nem több.
Triviális, hogy Farhadi valamit szeretett volna állítani is, de nem vette figyelembe, hogy a modern burzsoá francia társadalom nem az iráni szinten áll, így életidegen és olykor röhejesen avítt szituációkat látunk. Hogy annyira könnyű kezű legyek, mint Farhadi, azt mondanám, hogy ez a mű a tehetséges bukás archetípusa.
